Az életképes ember az abszolút szerint él, nem a relatívban. Isten-képmás mivolta szabja meg világképét, gondolkodásmódját és cselekedeteit. Nem csupán társadalmi lény, nem egymással, hanem a Mindenséggel méri magát. Anyaszentegyházunk is ennek megfelelően a Krisztus tanítása szerinti Miatyánkot tanítja, Gábriel arkangyal Angyali Üdvözlete szerinti Üdvözlégyet imádkozza, s a szentmisében is Krisztus Utolsó vacsorán mondott szavait ismétli, és teszi jelenvalóvá a kenyér és a bor átváltoztatásakor. A magyar haza is ilyen abszolutisztikus, Isten teremtette valóság, elég a Föld műholdas felvételére tekintenünk, a Kárpátok kiemelkedő domborzata szerinti nagy egységre. A magyarság felelőssége ezen csodálatos egység újra létesítése, a benne élő társnemzetekkel a szerető együttműködés újra gyakorlatba ültetése. Örökös történelmi felelősségünk megőrizni a hazaszeretetet, megmaradásunk zálogát. Trianon nem végleges amputáció, hanem próbatétel, hogy meg tudunk-e maradni, helyre tudjuk-e állítani Istenbe vetett hitünket és szeretet alapú nemzeti összetartozásunkat. A magyaroknak az idők végezetéig kívánniuk, áhítaniuk kell a Kárpát-medencei egységet, és imádkozni Boldogasszony Anyánkhoz a szétdarabolt országunk egységesüléséért, minden itt élő nemzet és ember boldogulásáért!

Magyarország és a magyar nemzet elsorvasztását célzó, legigazságtalanabb szétdarabolásának 101. évfordulóján a Kubinyi Ferenc Múzeum Szécsény Város Önkormányzatával és civilekkel karöltve nagyszabású megemlékezést rendezett június 4-én fél 5-kor, az első világháborút lezáró békeszerződés aláírásának időpontjában. A hazáért és nemzetünkért megkonduló harangszót követően elénekeltük nemzeti imádságunkat, a Himnuszt az Erkel Ferenc Vegyeskar vezetésével.

Ezután a Kubinyi Ferenc Múzeum kiadásában hamarosan megjelenő „Nemzeti összetartozás és újraerősödés” című könyv néhány írásából olvasott föl részleteket Kiss Gabriella és Jambrik Zsolt. Orbán Viktor miniszterelnöktől elhangzott: „A magyaroknak ezredéves magasságban van a történelem horizontja. Innen szét lehet tekinteni, innen messzire lehet látni. Jobbra Kassa, arra Szatmárnémeti, mögöttünk Munkács. Ha nem a szemünkkel nézünk, hanem a szívünkkel, még messzebbre is elláthatunk. Vissza, egészen az idők kezdetéig. Látjuk, amint a nagy sztyeppe vándorló népeinek százai eltűnnek és odavesznek a történelem porfelhőiben. Látjuk, hogy mi, magyarok se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk, hanem a latin, a germán és szláv népek gyűrűjében, különálló minőségünket megőrizve hazát alapítottunk. Megnyitottuk szívünket a kereszténység előtt, Isten igéjét meghallottuk, megfogadtuk, és államszervezésünk alapjává tettük. Ahogy meg van írva: „Vésd az emlékezetedbe, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.” Ma is ezen a fundamentumon áll a hazánk…”

Bozó Andrea füleki művészettörténész: „Trianon nemcsak azzal pecsételte meg sorsunkat, hogy tömegével választott el egymástól családokat, hozzátartozókat, hanem hogy meg kellett élnünk az alárendeltséget és megaláztatást is. De talán ezzel is többek lettünk. Ha egy ember, vagy nép méltósággal tudja ezt is végigélni, megerősödik. Bár számban fogyunk, de bízom benne, hogy belül mégiscsak csiszolódunk, tisztulunk, edződünk és maradunk, mint azok a kövek Wass Albert versében…”

Harangozó Imre újkígyósi néprajzkutató, tanár: „…megtaláltam a Hazámat. Ott volt, ott van szülőföldem, az Alföld falvainak szegényes szélső házaiban, pásztorok szállásán, a széki táncházban, Moldvában, a néhol már magyarul is alig-alig beszélő csángó-magyarok között. Ott rejtőzött az oltszakadáti evangélikus paplak ódon falai között is, meg barátságos máramarosi románok otthonában – itt még azt is megtapasztalhattam, hogy olyan erős építmény, ez a Haza, melyet nem tudott lerombolni több mint száz esztendő kitartó és folyamatos gyűlöletkeltése sem…”

Hrubík Béla ipolynyéki író: „Átszáguldott rajtunk a történelem. Száz év megtaníthatja az embert gyűlölni, de fel is emelheti magához, mint az Isten, hogy megmutassa igazi arcát, a szeretetet. A családom négy generációja éli immár meg a kisebbségi létét, de emberek maradtunk, magyarok maradtunk. A hitünket el nem veszítettük, őseinknek vérrel és verejtékkel, hazátlanul és magányukban megtartott örökét meg nem tagadtuk. El nem futottunk, harcainkat megharcoltuk, a reményt, hogy haza csak ott van, ahol e földre tett le a sors, a lelkünkbe véstük. Isten előtt fejet hajtva, hitünket felmagasztalva valljuk, hogy áldozat vállalás és felelősségtudat nélkül sehol sem lennénk…”

Kőműves Klára nógrádszakali költő: „Utcám végén folyik az Ipoly, amelynek sodrásában köveken hasalva tanultam úszni, és sokáig nem értettem, miért szól rám az anyám: Meg ne lássalak a folyó túloldalán! Később még inkább nem értettem meg őt, amikor a szemközti faluban lakó rokonokhoz igyekeztünk, ami gyalogosan úgy tizenöt perc, de mi autóval mentünk, s abban legalább egy óra telt. Még nagyobb zavart fejemben az okozott, amikor szlovákoknak mondták őket, de magyarul beszéltek, és én pontosan tudtam, hogy magyarok…”

A trianoni keresztnél koszorúzás következett, majd elénekeltük a Székely himnuszt.

A múlt megértését célzó programpontok után átvonultunk a Szent István emlékműhöz, hogy a jelenre és a jövő építésére is figyeljünk. Lévárdi Beáta karnagy és az Erkel Ferenc Kórus vezetésével elénekeltük a Palóc himnuszt. Stayer László polgármester úr elszavalta Móra Kászló: Imádkozom című versét, majd további részletek hangzottak el a fent említett, készülő könyvből.

Kész Barnabás, Salánk, Kárpátalja: „Mindkét nagyapám sokat mesélt gyerekkoromban a katonaélményeiről és a szovjet lágerekben átélt kalandjairól (…) de Trianonról (…) nem igen beszéltek. E politikai eseményekről igazából csak felnőtt fejjel tudtam meg az igazságot. Ekkor olvashattunk először nemzeti történelmünkről, melyet az iskolában nem tanítottak. Ekkor találkozhattunk először a „magyarországi” és „romániai” rokonainkkal, akitől szögesdróttal megerősített határok választottak el minket, s akikről alig tudtunk valamit. Diákként és tanárként rádöbbentem, hogy a szovjet érában belénk nevelt ideológia a világtörténelem legigazságtalanabb politikai döntéseit próbálta elleplezni…”

Buzogány Dezső teológus, Kolozsvár: „Korabeli hangulatkép az elcsatolásról (…): „Gyászos nap mindörökre Kolozsvár életében. Ma vonultak be Erdély szívébe, kincses Kolozsvárra, Mátyás és Bocskai szülővárosába az oláhok. Rongyosak, mocskosak voltak. A hódító sereg legfeljebb hatszáz szalmakalapos, mezítlábas és bocskoros ember. Gherescu tábornok kezében nádbot, tisztjei kifestett képűek. A seregnek alig van fegyvere, négy rongyos ágyút hoznak, de töltényei nincsenek. Tüzérei fején ócska vasfazekak”.

Tánczos Vilmos egyetemi tanár, Kolozsvár: „A mi ünnepeink mások, mint a szerencsésebb sorsú népeké, de mégis valódi ünnepek. Kolozsvár magyar értelmisége 1957. április 8-án este a Farkas utcában, az Egyetemiek Házának zsúfolásig megtelt koncerttermében a már javában zajló koncepciós perek, a felelősségre vonások közepette egy Kodály-hangverseny utáni néma tüntetésen siratta el az elbukott magyar forradalmat, az újra elveszített szabadságharcot. A koncert végén, amikor a zene megállt, az emberek felálltak, és a zsúfolásig megtelt hangversenyteremben nagyon-nagyon sokáig senki sem mozdult. A kórus és a karnagy is némán állt a színpadon. A néma csendben itt is, ott is sokan sírtak. A hatalom emberei pedig csak nézték őket és nem tehettek semmit. Olyan gyászünnep volt ez, amelynek mindenki ismerte a jelentését és méltósággal, önként vett részt benne.”

Majnek Antal püspök, Munkács:

Urunk és Istenünk! Te ismered mindazt a fájdalmat, szenvedést, amit az elmúlt 100 év során Kárpátalja népei megéltek. A történelem viharait nem felülről nézted, hanem együttérző szívvel voltál jelen néped körében a háborúk, a határok változásai, a diktatúrák, az elnyomás és minden nehézség közepette. Hisszük, hogy most is velünk vagy, és életet akarsz ajándékozni nekünk. Hiszen azt mondtad: „azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen!”

A bőséges, jó életre csak a Te politikáddal lehet eljutni: aki a bántásokra megbocsátással válaszoltál. Te most is azt kéred tőlünk: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! – Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak.”

Posztos Erik ferences atya megindító imádsága hangzott el, majd a tisztelet-fohász koszorúi kerültek a Szent Koronához. Befejezésül a szózatot énekeltük el.

Köszönjük Polgármester úrnak, Lévárdi Beáta karnagy vezényletével az Erkel Ferenc Vegyeskarnak, Kiss Gabriellának és Jambrik Zsoltnak, a Palóc Néptáncegyüttes tagjainak, nem utolsó sorban Kelecsényi Melániának és Pápai Lászlónak a közreműködést!

Szécsény, 2021. július 1.                                    Dr. Limbacher Gábor, múzeumigazgató